Nádasdy III. Ferencről máig nem készült monográfia, jóllehet a magyar arisztokrácia egyik legjelentősebb 17. századi alakja volt, országbíró (1655), majd Wesselényi Ferenc nádor halála után királyi helytartó (1667), aki több terület koncepciózus mecénásaként kora nagyformátumú személyiségei közé tartozott. A Wesselényi-féle szervezkedésben játszott szerepén túl ellentmondásos egyénisége is közrejátszott abban, hogy a 19. század történetírása kevésbé méltatta figyelemre: Pauler Gyula politikai pályafutásának csak részleteit dolgozta fel (1876), de mellőzte őt az 1885-ben indult, s három évtizeden át megjelent sorozat, a Magyar Történeti Életrajzok nagyszabású vállalkozása is, amely pedig elsőként mutatta be monografikus igénnyel a megelőző századok, köztük Nádasdy korának jelentősebb szereplőit. Az iránta tanúsított történészi közönyösséget előbb kommentár nélküli forrásközlések oldották némileg (Schönherr Gyula 1888, Veress Endre 1896), majd 1900-ban Mohl Adolf egy tanulmányban összegezte az életére vonatkozó addigi kutatásokat.
Még ma is különleges, mondhatni egyedi jellemzője a Nádasdy-irodalomnak, hogy jelentős közéleti szerepéhez képest igen kevés mű érinti az országbíró politikusi pályáját, tevékenységét. S e publikációk is csak olyan mélységben foglalkoznak személyével, amilyen mértékben azt a Wesselényi-féle szervezkedésben, vagy annak egyes fázisaiban betöltött szerepe, részvétele megkívánja (Benczédi 1974, Jankovich 1975, R. Várkonyi 1984, 2002, G. Etényi 2005). A politikai pálya korszerű, új forráseredményeket is felhasználó összegző elemzését Toma Katalin végezte el még kiadatlan disszertációjában (2005), amelyben a hazai és bécsi levéltári anyag áttekintése alapján felállított pályakép mellett bemutatja többek között annak a birtokkomplexumnak a felépítését is, amelyik a kor leggazdagabb magyar arisztokratájának társadalmi súlyt, politikai szerepvállalásának pedig megfelelő gazdasági alapot biztosított. További eredményei olyan tanulmányokban jelentek meg, amelyek segítenek árnyaltabban megítélni Nádasdyt a magánembert és közéleti szereplőt: birodalmi politikába nyúló kapcsolatait (2008), valamint politikai reprezentációnak helyet adó udvara egykori jelentőségét (2005).
Nádasdy, mint a Magyar Királyság második főméltósága, életének helyszínein, váraiban (Keresztúr, Sárvár, Seibersdorf, Pottendorf), illetve házaiban (Bécs, Pozsony) fokozatosan alakította ki, fejlesztette reprezentatív udvartartását. Az udvar a korai újkorra nézve komplex fogalom, amely az utóbbi évtizedekben került a történeti, művelődéstörténeti, szociológiai kutatás előterébe. A jól körülírható hierarchikus struktúrába szervezett udvar, mint írott és íratlan szervezeti-működési szabályok mentén funkcionáló intézmény, egyfelől a politikai élet, a diplomácia eseményeinek színtere volt, másfelől pedig az úr tartózkodási helye, rezidenciája, amely minőségével, szervezettségével és ellátottságával jelentős befolyással volt szélesebb környezetére. Emellett kulturális mintaként szolgált, értékközvetítő szerepet játszott, és a műveltség szervezőjeként tudományos, szellemi, művészeti áramlatok gyűjtőhelye volt. Amit ma udvari kultúrának nevezünk, az lényegében a kor irodalmi, képző- és iparművészeti, valamint zenei mecenatúrájának a koncentrációja. Különösen eredményes ezeket a szempontokat a 17. századi Magyar Királyság arisztokrata (főnemesi, főpapi) udvaraira alkalmazni, minthogy azok az önálló magyar királyi központ tényleges megszűnését követően csak virtuálisan létező és csupán a királyválasztások idején (elsősorban reprezentációs feladatokban) életre kelő uralkodói udvart voltak hivatva pótolni. A magyar arisztokraták rezidenciái regionális szinten tehát egyben a nemesi társadalom magyar királyi udvar iránti igényének is megpróbáltak megfelelni; ilyen volt Nádasdy Ferenc országbíró környezete is, amely e prominens udvarok élvonalába tartozott.
A Nádasdy Ferenccel és mecenatúrájával kapcsolatos korábbi feldolgozások
Nem túlzás azt állítani, hogy az egyéniségéhez méltó kutatói figyelem először műgyűjteménye és mecénási tevékenysége kapcsán irányult Nádasdyra. Ebben egy osztrák kutató, Alfred Sitte érdemét kell hangsúlyoznunk, aki elsőként ismerte fel gyűjteményeinek jelentőségét, s aki sorozatban megjelent közléseivel (1899, 1900, 1902, 1907, 1908) felhívta a magyar történészek figyelmét az országbíró 1670 őszén történt letartóztatása után megindult vagyonösszeírások kutatást ösztönző gazdagságára. Folytatásként Takáts Sándor (1900, 1902), Siklóssy László (1919) és Schoen Arnold (1921, 1923) részben Sitte nyomába eredve, egyre több forrást és részletet tártak fel, s tettek ismertté ennek az egyedülálló 17. századi hazai műgyűjteménynek az összetételéről és sorsáról.
A Nádasdy-műpártolással kapcsolatban eddig megjelent tanulmányok az országbíró szinte valamennyi érdeklődési körét érintik. Mecenatúrájának egyik fontos területéről, könyvkiadó tevékenységéről Borsa Gedeon tett közzé máig alapvető eredményeket: leltárakat állított össze az országbíró nyomdáiról és az általa megjelentetett kiadványokról (1975, 1979). Rózsa György a barokk időszak magyar nemességének történelemszemléletét meghatározó „Mausoleum” kiadástörténetével, valamint a kötet Nádasdyhoz köthető koncepciójával foglalkozva, elsőként adott jellemző képet mecénási tudatosságáról (1970, 1973). Az országbíró nagy formátumú kiadói tevékenységét, valamint a „Mausoleum” kiadástörténete kapcsán nürnbergi kapcsolatrendszerét G. Etényi Nóra vizsgálta a továbbiakban (2002), míg Viskolcz Noémi Nádasdy kiadói mecenatúrájáról levéltári adatok alapján közölt új eredményeket (2005, 2006). Az országbíró könyvgyűjtő, könyvtárszervező tevékenysége, mondhatni szenvedélye, alapvetően már Alfred Sitte közléséből megítélhető (1902), jóllehet a kutatás azóta több adattal is hozzájárult a század arisztokrata könyvgyűjtői között elfoglalt helyének tisztázásához (Ojtozi 1955, Magyarországi magánkönyvtárak II. 1992, Soltészné 1996, Monok 2005).
A 20. század elején kiadott, elsősorban Nádasdy kincstárára összpontosító forrásközlések után a képzőművészeti mecenatúra első átfogó értékelésére és a mecénás-karakter első művészettörténeti összegzésére a témában érintett tudományágaknak az 1970-es évekig kellett várniuk. Ekkor jelentek meg Rózsa György Nádasdy képzőművészeti műpártolását tárgyaló munkái, amelyekben a szerző elsősorban a gyűjtői szempontokra és az udvari kultúra különböző aspektusaira helyezte a hangsúlyt. Ennek részeként foglalkozott a szétszóródott Nádasdy-gyűjtemény darabjai kapcsán az „agnoszkálás” problémáival, valamint (a továbblépni kívánók számára is tanulságként) módszertanilag is korlátozott lehetőségeivel. Mindezen eredmények mellett az országbíró műpártolásának és gyűjtői tevékenységének vizsgálatát a művészettörténész szakma továbbra is feladatának tekintette és egyre nagyobb érdeklődéssel fordult felé. A kutatás számára Nádasdy magyarországi viszonylatban ritkának mondható megrendelői igényessége, kiművelt ízlése elsősorban a sárvári vár dísztermének gazdag kiképzésében (Kászonyiné 1964, Rózsa 1970, 1973, Galavics 1975, 1976, 1986, 2000), egykori kincstára egy-egy meglévő, kiemelkedő darabjában (Szilágyi 1997), illetve azokban a portrékban és oltárképekben volt mérhető, amelyek egyfelől az udvari művészet újfajta értelmezéséről, másfelől reprezentációs megnyilvánulásnak is tekinthető rangos művészválasztásáról tanúskodnak. (Galavics 2004, 2005, Buzási 2000, 2001, 2005)
A Nádasdy-udvarok zenei életére, valamint a foglalkoztatott zenész-alkalmazottakra vonatkozó kutatások a fentieknél lényegesen kevesebb előzménnyel rendelkeztek (Takáts 1915, Bárdos 1990). Király Péter levéltári forrásokat, összeírásokat feldolgozó újabb közlései azonban már korábban egyértelművé tették, hogy az országbíró környezetét színvonalas zenei élet jellemezte, állandó és alkalmilag foglalkoztatott helyi és külföldi muzsikusokkal. (Király 1995, 2004, 2005)
Az arisztokrata rezidenciák ranghoz méltó előkelősége a mindennapi élet minőségében és szervezettségében is megnyilvánul. Ebbe engednek betekintést a Nádasdy-udvar rendtartásait, az országbíró instrukcióit, gazdasági intézkedéseit tartalmazó, illetve azokból válogató forrásközlések, amelyek a 17. századi főúri központot intézményszerű működése közben mutatják be. (Thaly 1875, Némethy 1884, Iványi 1905, Koltai 2001, Benda 2004)
A kutatócsoport céljai és eredményei
A megelőző évtizedek több területet is érintő kutatásai nyomán Nádasdy Ferenc mecénás-portréja mára lényegesen árnyaltabb lett. Az eredmények arra utalnak, hogy az európai művészeti tendenciákban kapcsolatai révén is jól tájékozódó országbíró udvara minden téren és minden funkciójában a magyar arisztokrata udvarok élén állt, mi több, lépést akart és tudott tartani a nyugat-európai rezidenciákkal is. Kiemelkedő státuszának vizsgálata és kulturális összképének rendszerező elemzése modellszerű következtetéseket ígér. Ezért vállalkozott a több tudományterület képviselőiből álló kutatócsoport arra, hogy a magyar és osztrák levéltárakban tudott, ám eddig csak részben közölt források feltérképezése és újraértelmezése után, korszerű feldolgozással, európai összefüggésbe állítsa a 17. századi magyar főúri mecenatúra e különleges, példaszerű jelenségét.
A szakterületenkénti bontásban végzett műhelymunka alapját Toma Katalinnak a Nádasdy-udvar politikai–hatalmi centrum-szerepére, valamint működésére és struktúrájára irányuló kutatásai adják, központjában a birtoktörténettel, valamint Nádasdy évekig tartó rezidencia-alakítási törekvéseivel. Az udvartartás struktúrája, intézményesült környezete pontosan leírható: szervezettségéről, a tisztségviselők és egyéb alkalmazottak névsoráról, szolgálatuk jellegéről és fizetségükről, az udvar mindennapi működéséről, az életének ritmusát megszabó eseményekről gazdag – bár időben egyenetlen elosztású – forrásanyag áll rendelkezésre. Hasonló módszerrel vizsgálható az udvar szociálisan igen heterogén hálózata, hiszen az udvarhoz, Nádasdy személyéhez familiárisok is kötődtek. Tanácsadóiról, belső bizalmas embereiről, a közvélekedés által a Nádasdy-udvarhoz tartozó szervitorokról, politikai, jogi, közügyekben tett szolgálatukról és fizetségükről, létszámukról adatgazdag, világos kép rajzolható meg. A familiárisi kör vizsgálata egy lépéssel továbbvisz a nyugat-magyarországi nemesi társadalom megismeréséhez és lehetőséget ad az egyes főúri udvarok szervezeti formáinak összehasonlító elemzésére is.
A kutatás profiljának megfelelően az udvar kulturális–reprezentációs centrumként meghatározható szerepét a mecenatúra különböző szféráiban vizsgáljuk. Nádasdyt mint gyűjtőt és gyűjteményszervezőt, képző- és iparművészeti, valamint irodalmi és könyvkiadó mecénást mutatjuk be, továbbá egy olyan arisztokrata példáját vázoljuk fel benne, aki festő- és zenész-alkalmazottaival a különböző helyszíneken kialakított rezidenciákban a kor igényeiben élenjáró kulturális közeget teremtett.
A Nádasdy-mecenatúra legjelentősebb területét, a sárvári és pottendorfi kincstár tárgyi és gyűjteményi jellemzőit Kiss Erika kutatásainak eredményeként ismerhetjük meg. A tárházak anyagára vonatkozó már kiadott, illetve újonnan előkerült források segítségével nemcsak a gyűjtemények közötti műtárgy-vándorlások követhetők nyomon, de (a területre nézve másutt is hasznosíthatóan) a műtárgyleírások filológiai összevetése révén a korban használt szakterminológiáról tudottak is pontosabbá tehetők. Az inventáriumok ugyanis nem csupán bőségesek, de alaposak is, szakértő kezek állították össze őket, ami nem volt általános az akkori Magyarországon. Az így kirajzolódó kép Nádasdy gyűjtő-személyiségét új oldaláról mutatja be: olyan képzett gyűjtőnek ismerhetjük meg őt, akit gyűjteménye tárgyaihoz nagyon is „modern”, tudatos viszony fűzött, s aki műgyűjteményét egyfajta „önkifejezési” formaként hozta létre.
Nádasdy Ferenc műgyűjtésének eddig meglehetősen egyoldalú és aránytalan összképét változtathatja meg az egyes várakban, kastélyokban részben berendezésként, részben „Kunstkammer”-darabként elhelyezett festmények jellegének, összetételének pontosabb ismerete, ami Buzási Enikő kutatásainak tárgya. A műtárgyösszeírások lehetőség szerinti teljes spektruma, valamint Nádasdy gyűjteményszervező elképzeléseinek pontosabb ismerete pedig talán választ ad megrendelői karakterét illető további kérdésekre is. Például, hogy beszélhetünk-e a kincstár fejlesztéséhez hasonló tudatos gyűjtőtevékenységről a festészeti anyag terén is? Hogy megelégedett-e hazai „termékekkel” vagy az ötvöstárgyakhoz hasonlóan külföldről szerzett be jelentősebb darabokat? Meddig jutott el az általa ismert minták (pl. a gyűjtő Lipót Vilmos főherceg) követésében? Felrajzolhatók-e bizonyos műfaji preferenciák, vagy az országbíró által létrehozott kortárs-galériát (aminek azonosítása első lépésként történt meg) a maga egyediségében egy kivételes igényként regisztrálhatjuk. Mindenesetre a leltárak kritikai összevetésével nemcsak a gyűjtemény jellege, de egyes részeinek mozgása és bizonyos darabok későbbi sorsa is követhetővé válik majd.
A korábbi kutatások tükrében leginkább hiánypótlónak Király Péter összegzése ígérkezik a Nádasdy-rezidenciákban folyó zeneéletről, mind a zenészek hierarchiában betöltött helyét, mind a zenei repertoár jellegét, minőségét illetően. A forrásadatokból az derül ki, hogy az országbíró környezetét társadalmi rangjának megfelelő színvonalas zenei élet jellemezte. A Nádasdy-udvar muzsikusgárdájának létszámát, összetételét, az állandó és alkalmanként igénybe vett zenészek szerepét érintő kutatással a már eddig is sokatmondó összkép tovább árnyalható, többek között a bécsi és nyugati régiók zenei életével való kapcsolat szempontjából. Nádasdy – legalábbis időlegesen – kitűnő muzsikusokat fogadott szolgálatába (egykori bécsi udvari zenészeket vagy bécsi városi/egyházi muzsikusokat), akik által az akkori nemzetközi repertoár megszólalt a környezetében. Némely zenésze később Bécsben talált állást, vagy másutt, uralkodóknál szolgált. Ismereteink arra mutatnak, hogy az Esterházyak 17. század végén kibontakozó zenei műveltsége nem volt egyedülálló jelenség, s egyik előzménye Nádasdy udvara volt.
Nádasdy mecenatúrájának talán legismertebb, legtöbbet kutatott területe az irodalompártolói tevékenység: a nyomdaállítástól az egyes művek vagy szerzők támogatásáig. Ez a sokrétű és Nádasdy kiterjedt kapcsolatrendszerét talán leginkább bevilágító érdeklődési kör éppen ezért a legnagyobb rálátást biztosítja európai szintű mecénási formátumára. Viskolcz Noémi kutatásai nem véletlenül képesek e sokrétűségben is megragadni a kultúrapártolás lehetőségeit ismerő és okosan használó Nádasdy személyiségét. Különösen jó kapcsolatot alakított ki Matthaeus Cosmerovius bécsi nyomdásszal, számos művet nála rendelt meg. Ugyanakkor birtokain (Csepregen, Pottendorfban, Lorettóban) több nyomda is működött időszakosan. Hollandiában vásároltatott tipográfusi felszerelést, Pottendorfban és Bécsben pedig Antwerpenből származó nyomdászokat (Johann Baptista Hacque, Hieronymus Verdussen) foglalkoztatott; kiadványaik teológiai és jogi irodalmat öleltek fel. Igen jelentős a neki ajánlott könyvek száma is és több magyar szerző (Horváth András, Frölich Dávid, Pakay Ferenc, Falusy Miklós) vallásos, tudományos kiadványainak költségeit vállalta magára. Johannes Blaeu, Európa egyik legnevesebb térképkészítője és -kiadója 1664-ben Magyarország-térképet dedikált neki, a kor ünnepelt jezsuita tudósa, Athanasius Kircher pedig, akihez különleges kapcsolat is fűzte, neki ajánlotta Rómában kiadott munkáit. Az irodalmi-kulturális mecenatúrát Nádasdy hatékony eszközként használta reprezentációs céljaiban. E modell új forrásokat felhasználó megrajzolása ezért is nélkülözhetetlen a barokk főúri udvar komplexitásának megítélésében.
A többéves egyéni kutatási előzmények után 2008-ban, OTKA-támogatással indult interdiszciplináris műhelymunka eddigi eredményeit a résztvevők két Nádasdy-konferencián (2009: Burg Schlaining, 2011: Sárvár), valamint egyéni közleményekben ismertették (Kiss, 2010; Viskolcz, 2011; Toma, 2012; Buzási, 2011, 2012). Legjelentősebb összegzésnek mindazonáltal azt a cikksorozatot tekintik, ami a Századok 144/4. számában jelent meg 2010-ben (Toma, 2010; Viskolcz, 2010; Buzási, 2010; Kiss, 2010; Király, 2010), és a Nádasdy-kutatás elsődleges tudományos haszna mellett arra nézve is tanulsággal szolgál, hogy az interdiszciplináris munka nem csak mennyiségileg összeadódó eredményekre vezet, de a komplexitásnak egy olyan fokozatát és ezzel járó biztonságát nyújtja, ami elengedhetetlen a barokk időszak nemegyszer „alkotó” szerepű és gondolkodású mecénásainak monografikus feldolgozása során.
E cikksorozatban Nádasdy politikai-társadalmi kapcsolatrendszerét elemezve Toma Katalin az országbíró gesztusaiban az udvarhoz való újabb kapcsolódási pontok keresését, a bécsi arisztokrácia soraiba való „betagozódás” vágyát és szándékát mutatta ki. Többek között a vallási reprezentáció különböző formáiban, a katolikus egyházhoz való tartozás hangsúlyozásában és abban a folyamatos a törekvésében, hogy kifejezze és megerősítse új hitéhez való ragaszkodását. Azok a reprezentációs gesztusok, amelyekkel társadalmi pozícióját és arisztokrata kortársai között elfoglalt helyét jelezni kívánta, állandó változásban, fejlődésben voltak, s az 1660-as évek második felében teljesedtek ki, a kifejezés módjában elsősorban „nemzetközi” mintákra alapozva. Ezeket a történész által tett finom „személyiség-elemző” meglátásokat a Nádasdy-rezidenciák képzőművészeti berendezésének jellemzői is alátámasztották. A két legfontosabb vár, a Stammburgként fenntartott (de a család által nem lakott) Sárvár, illetve az utolsó tíz évben tényleges lakhelyet jelentő Pottendorf forrásokban rögzített festészeti anyagának összetétele Buzási Enikő számára azt a konklúziót tette lehetővé, hogy e két rezidencia reprezentációs karaktere koncepció-alapon különbözött egymástól. Sárvár, a Magyar Királyság területén található „ősi vár”, valamint az Alsó-Ausztriában fekvő Pottendorf festészeti berendezése – elsősorban portréi – arra szolgáltak, hogy saját közéleti helyét Nádasdy „kétirányú” személyi és politikai reprezentációval határozza meg és egyidejűleg két elit tagjaként lépjen fel: magyar vezető főméltóságként, illetve a Habsburg-udvarhoz közelálló arisztokrataként. Különösen a Pottendorfon megjelenő programszerű birodalmi ikonográfiában válik egyértelművé az országbíró célja: az, hogy lakóhelyének kialakítása az osztrák udvari arisztokrácia rezidenciáinak reprezentációs karakteréhez hasonlóvá, s azokkal egyenértékűvé váljék.
Ugyancsak a nemzetközi minták tudatos választása és követése jellemzi Nádasdy gyűjteményének, „Kunstkammer”-ének szerkezetét, tartalmi kialakítását is, amelyekben Viskolcz Noémi kutatásából tudhatóan bajor uralkodói (Wittelsbach), valamint felső-ausztriai főnemesi (Windhaag: Enzmillner) analógiákkal mutatható ki rokonság. E gyűjteményeket könyvtárjegyzéke szerint (részben) metszetekkel illusztrált leírásokból ismerte, majd gyűjteményi rendszerüket, megjelenésüket, tárolóbútorokon való elhelyezésüket Pottendorfon – a leltárakból megítélhetően – sok egyezéssel valósította meg. Gyűjteményei szervezésében, koncepcióalakításában személyes élmények is szerepet kaptak: források tanúsítják, hogy 1653-ban tett dél-német körútja, valamint 1665-ös római zarándokútja során minden jelentősebb gyűjteményt felkeresett. Széles gyűjtői látókör és korszerűségre való igény jellemzi a könyvtáralapítót is: az újonnan előkerült források arra utalnak, hogy az országbíró mind mennyiségi tekintetben (becslés alapján 8–10 ezer kötetről van szó), mind tartalmi szempontból a korban kiemelkedő, a teológiától a csillagászatig, az orvoslástól a helyes súlymérésig számos témát felölelő, széles körű érdeklődést tanúsító könyvtárat hozott létre. Nemzetközi piacon, valamint bécsi és nyugat-európai könyvkereskedőktől vásárolt, könyvtára ennek is köszönhetően kortárs és szellemében modern volt.
Nádasdy eddig csak tárgyleírásokból körvonalazható sárvári és pottendorfi kincstára a források alapján és Kiss Erika mindkét helyszínre kiterjedő rekonstrukciós értelmezése nyomán ma már „valódi” strukturális-gyűjteményi rendben, korszerű és igényes koncepció körvonalait mutatva jelenik meg előttünk. A számtalan tárgytípust tartalmazó anyag összetétele, a tulajdonos igényei és gyűjtői szándéka a források kritikai vizsgálata alapján mára árnyaltabban ítélhető meg. Emellett pontosan szétválasztható és különbségeiben is megrajzolható a kétfajta gyűjteményi jelleg: a családi „vagyont” képviselő reprezentatív sárvári tárház, (amelyet Nádasdy egy tervezett hitbizomány alapján egyben kívánt volna tartani) valamint az „informális”, magán-világba tartozó pottendorfi „Kunstkammer”. A források értékelése eddig elérhetetlen információkkal is szolgált Nádasdy, s általában a Magyar Királyság főurainak luxusmechanizmusára nézve, de arra a nálunk újfajta, Európában korszerűnek minősülő „intézményesülési” folyamatra is, ami a Nádasdy-kincstár személyzetének megismerése, összetétele révén körvonalazódott. A források alapján bizonyos folyamatok eddig nem látott „távolságig” követhetők, beláthatók lettek: a megrendeléstől, majd kifizetéstől egészen a felhasználásig. Mindez kiegészülve az ötvösművek szállítóinak nevével, hovatartozásukkal, tudottabbá tette egyes mesterek és szállítók hazai forgalmát, jobban lehatárolva azt a szűk megrendelői kört, amibe az országbíró is tartozott.
Király Péter a Nádasdy-udvar zeneéletével foglalkozó írásában tisztázta a zenészek szociális körülményeit, pontosította az udvar alkalmazottai között elfoglalt helyüket, megbecsült státuszukat, valamint egymáshoz való rangsorrendjüket. Kutatása nyomán jól láthatók lettek a Nádasdy-udvar zenei életének messzebbre – köztük elsősorban Bécsbe – vivő, korábban már említett kapcsolódási pontjai. Több időintervallumban sikerült körvonalaznia a Nádasdy-zenészegyüttes felépítését, felvázolt egy viszonylag terjedelmes zenésznévsort és bizonyos esetekben sikerült életutakat is tisztáznia. Kiderült, hogy Nádasdy 1640-től legalább 1663-ig rendszeresen foglalkoztatott külföldi zenészeket, s nem is keveset: a bécsi udvarral tartott szoros kapcsolat, az egykorú osztrák–cseh–morva főúri/főpapi udvarok zenei életével való szintbeli azonosság a Nádasdy-mecenatúra már említett többi területéhez hasonló képet mutat.
A kutatás kivételes körülményének számít, hogy a Magyar Országos Levéltár ide vonatkozó fondjai és az Österreichisches Staatsarchiv Nádasdyval kapcsolatban korábban csak részlegesen kutatott állományai a téma feltárására sokkal szélesebb forrásadottságot biztosítanak, mint ahogy az eddigi kutatások feltételezték. A kutatócsoport tervei közt szerepel az eddig feltárt, több mint 70 leltár legnagyobb részének (előkészületben lévő) forrásszerű közreadása, valamint Nádasdy felnőtt életének a napok száma szerint mintegy negyedét lefedő, jelenleg (2012 végén) közel 2400 tételt tartalmazó itinerárium interneten való mielőbbi közzététele. Az anyag sokrétűségének ismeretében biztosak vagyunk abban, hogy ez a kétfajta adatgazdag forrásbázis több tudományterületen is hasznosulni fog majd.
A kutatást 2008 és 2012 között az OTKA támogatta (K 71982. sz.).
Buzási Enikő